Most, amikor ezt a fejezetet írom, annyi minden vezérli a gondolataimat… valami boldog érzés járja át a szívemet. Mintha álmodnék és valami szépet, csudaszépet. Tudjuk: az álom elmúlik, elfeledjük, ha felébredünk belőle. De van egy másik álom, mely nem múlik el, velünk marad. Szeretetből, családi közösség aranyszálaiból szövődik, benne van egy helynek, faluközösségnek a szeretete, ahonnan származom, ahová tartozom és amelyről, ha beszélek, melegség tölti el a szívemet, könnyes lesz a szemem. És ez a hely nem egy álom! Ez egy szép emlék, a gyermekkorom! Ahová oly sokszor menekülök vissza gondolatban, amikor már elég, elég, ebből a mostani, modern, ésszel felfogható, de szívvel soha meg nem érthető világból. De jó ide néha elmenekülni! Mert menekülni csak oda lehet, ahol valaha valami volt! Csak az marad meg az ember lelkében, ami szeretettel volt teli. Csak az kíséri el életútján, ami a szívben, annak idején szeretettel vésődött. Csak az a hang szólal meg és cseng vissza a fülünkben, aki valaha szeretettel szólt. Csak azok az emlékek maradnak meg, amit szeretet vezérelt. És ha így van, akkor gazdagok vagyunk!
Nekem sokszor, nagyon sokszor eszembe jut a gyermekkorom. Csodás gyermekkorom volt és olyan hamar, hamar elszaladt… Sokat mesélek mostanság erről a gyermekeimnek… Benne van egy arc, talán anyánk, nagyanyánk kedves arca… Érezzük gondoskodó, törődő szeretetét… Amikor megölelt, amikor útnak indított az iskolába, jó szóval bíztatott és amikor haza várt finom étellel. Ez a gyermekkor. Számomra az igazi gyermekkor! Bármikor felidézhető. Szerencsés Kisgéresi gyermeknek tartottam magam és ez most nem dicsekvés! Csak egyszerűen boldog voltam! Boldog voltam ott, ahol éltem. A szülőfalumban, melyről meg voltam győződve, hogy a világon a legszebb hely! Boldog voltam a családomban, ahol szerettem és szeretve voltam. Ez minden! Ez elég volt szerény életemhez. De ha felidézem gyermekkorom álomszép világát, akkor azt kell mondjam, hogy akkor voltam a legboldogabb, amikor nagyszüleimhez mehettem éspedig egyenesen a konyhába. Számomra a konyha egy különös hely. Ott mindig történik valami. Ott mindig vártak valami jóval. És ott sokat lehetett látni – tanulni, nagyanyámtól. Csodáltam fürgeségét és azt az örömöt, ahogyan a családnak főzött és jó volt látni, érezni azt a szeretetet, amellyel az ételt elénk tette az asztalra…
Amikor vége lett egy-egy fárasztó iskolai napnak, alig vártam, hogy buszra szállhassak. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon mit főzött nagyanyám? És folytattam tovább a gondolatsoraim: vajon most melyik nagyanyámnál menjek? Szerencsés gyerek voltam, mindkét nagyanyám a buszmegálló mellett lakott. Igy szoktuk mondani: vagy a falusi mamánál vagy az oncsasi mamánál szállok le a buszról… Apám sokat mosolygott rajtam, ő volt ugyanis a buszsofőr, sokszor úgy tette izgalmasabbá a döntésemet, hogy a felszállásnál megsúgta, ő már tudja mindkét nagyanyám aznapi főztjét, én pedig választhatok! Dönteni akkor, a világ legnehezebb dolga volt, ráadásul az idő sürgetett a leszálláshoz… A gondok akkor ütöttek be, amikor mindkettő a legkedvesebb ételemet készitette és nem tudtam eldönteni, akkor most hol fogok leszállni a buszról, melyik nagyanyámnál menjek???
A nagymamák közül választani nehéz volt, mert Kisgéresben minden gazdasszony a napi sok-sok tennivaló, munka mellett ügyelt arra, hogy a család minden tagja finom ebédre-vacsorára térjen haza. Azt gondolom, nemcsak én voltam ezzel így, de a többi Kisgéresiek is! Mint a mesében… nagyanyámnak volt egy kis fehér háza. Ez volt a konyhája. Akkoriban Kisgéresben a lakóházak mellé külön épitettek egy ilyen kisházat, ez volt a konyha. Itt sürgött-forgott a gazdasszony és itt készültek a finomságok. Általában emellé a kisház mellé épült a kemence is. Igy minden egy helyen volt. Nagyanyám kiskonyhája egyszerű, de nagyon otthonos volt. Nagyon szerettem ott lenni. Most is magam előtt látom, ahogy belépek az ajtón jobb oldalon volt a családi asztal, székek és a hokedli, velem szemben a kredenc, mellette a telázsi. Bögrék, edények, fazekak, tálak katona sorrendben sorakoztak. Rend és tisztaság volt mindig. Nagyanyám nagyon szerette a rendet és a tisztaságot, de tőlünk is megkövetelte, különösen az ő területén, a konyhában! Bal oldalon a masinája volt, minden felszerelésével, majd a vizeslóca, rajta egy veder kútról hozott víz. Mellette vászonkendők. A falon festett tányérok és hímzett falvédők szép üzenetekkel: Házi Áldás, jókívánság… amikor nagytakaritást rendezett és kimeszelt, mindig lecserélgette őket, én pedig alig vártam, hogy olvashassam az új üzenetet. Meghitt hangulata volt nagyanyám konyhájának, valahányszor betértem mindig örömmel vártak én pedig mindig jóízüen falatoztam, beszélgettem drága nagyapámmal… És milyen jó volt beszélgetni! Egy-egy fárasztó iskolai nap után nemcsak az iskolatáska volt nehéz, hanem sokszor a szívemben is cipeltem gondterhelte batyukat… és mire jóllaktam, jót beszélgettem, elbúcsúztam és a kiskonyhából kikísértek nagyanyámék, amikor visszanéztem rájuk, mindjárt másképp láttam a világot… benne magamat. A gondjaimat? Azok már akkorra nem is voltak…! Nos, csupán ilyen hatása volt egy-egy jó beszélgetésnek a megterített asztalnál…
Mielőtt az asztalra helyeztek volna bármit is,azt tudni kell: A kisgéresi gazdasszonyok nagyon jól főznek! A titok pedig abban rejlik, hogy: Szeretettel készítik és bőségesen adják a finomságokat akár a családtagok elé, akár vendégről legyen szó! Viszont, az okozza nekik a legnagyobb örömet, ha megdícsérik a főztjüket! Ez a legnagyobb elismerés és kitüntetés. Jómagam is mindig-mindig megdicsértem és természetesen meg is köszöntem minden finomságot, amit nagyanyámék elém tettek az asztalra! És igen, ez volt a legnagyobb ajándék nagyanyámnak, amikor látta, hogy elégedettem jóllaktam és még megdupláztam a részem, majd megöleltem és megköszöntem mindent… Ez a kép a mai napig előttem van. Nagyanyám boldog arca, amikor megdicsértem a főztjét! Bátran leírhatom, hogy Kisgéresben sok helyen tudtak finoman főzni! Itt vannak még ma is az illatok, érzem, amikor a falun végigsétáltam, otthonról el nagyanyámékig, innen-onnan az orromat csiklandozta egy-egy udvarból kiillanó finom illat… meg is tudtam határozni! Ez tepertős pogácsa! Itt lángelőttet sütöttek! Amott csipkeli a nagy kedvencem… végtelenségig tudnám sorolni a finomabbnál-finomabb régi ételeket, nagyanyáink idejéből! Kisgéresben sok-sok finomság készül, amit pedig igazán mesterien tudnak sütni az a BÉLES! A híres Kisgéresi béles! Bizony, ebben a csodás Bodrogközi kisfaluban a szőlő termesztésen és a borkészítésen kívül megvannak e közösségnek a maga hagyományai,ez pedig a Béles! A Kisgéresi Béles. Különleges és egyedi! Mindez abban rejlik,hogy Kisgéresen kívül más faluban nem készítik! Ezt büszkén vallják adatközlőim és a gyerekeknek béles sütés közben is elmondják, hogy tudják, megtanulják és ne feledjék el ezt a kivételes hagyományt, melyet csak mi, Kisgéresiek tudunk elkészíteni és amely tőlünk származik.
Nagyapámtól hallottam: A Kisgéresi bor „híres párja“ a Kisgéresi Béles. Ezt az ízletes eledelt a Bodrogközben csupán nálunk készítik, de szívesen fogyasztják mindenhol, az egész régióban. Ha vendég jött a házhoz vagy kimentünk a pincék közé, az asztalra kisgéresi béles került, túrós meg káposztás! És aki megkóstolta és megtapasztalta,hogy milyen finom, milyen izletes, milyen különleges a béles, hogy milyen finomak a kisgéresi borok, – ott, az árnyas akácfák között, különösen akácvirágzáskor!..-, az jóérzéssel zárja majd a szívébe az ittlétet és szívesen tér majd vissza mihozzánk! Mert nincs is szebb és jobb dolog, mint a pincék közt megpihenni, beszélgetni! Megkínálni a másikat egy kis jó borral meg bélessel! Mert a borhoz béles kell, Kisgéresi béles! És ez így van!
Élmény volt nagyanyám konyhájában lenni, figyelni és megtanulni a kisgéresi béles elkészítését, no meg aztán ott a frissen sült ropogós Bélest elfogyasztani, de a legnagyobb élmény a pincék között leülni és ott egy pohár bor társaságában Bélest enni… ezt leírni nem lehet, ezt csak ajánlani tudom, próbálja ki, aki még sohasem fogyasztotta a Kisgéresi Bélest!
A különleges Bélesünk titkát nagyanyáim konyhájában fedték fel és tanították meg nekem is. Mint említettem, valamikor, Kisgéresben minden családban a lány gyermekeket 12-14 évesen megtanították bélest sütni. Ekkor lesték el a praktikákat és zárták a szívükbe a szép szokást. Ugyanis a Béles receptjét leírni nem lehet, mondták az öregek. Azt látni kell! Meg kell tanulni! Oda kell állni és figyelemmel kell követni mindent! Csak így lehet megőrizni a Béles sütés hagyományát s csak így tudja továbbadni az ember! Ezt nekem is így tanították és bárhol bármelyik házba mentem, Kisgéresben mindenhol, minden családban így adták át a Béles sütés hagyományát, a receptet, amit leírni nem nagyon lehet.
A béles-recept őrzői tehát mindig a nagyszülők voltak, akik megmutatták és megtanították már gyermekkorban sütni a Bélest. Minden valamire való Kisgéresi lánynak meg kellett tanulni Bélest sütni! Bamba, tudatlan lányból sohasem lesz gazdasszony, de ilyen Kisgéresben sohasem volt! Kisgéresben az akkori paraszti világban, amikor mindent saját magának állított elő egy-egy család, elképzelhetetlen volt, hogy a gazdasszony ne legyen talpraesett, ügyes, akár a konyhában, akár a mezőn kellett helyt állnia…
De honnan ered a Béles sütése? Ki volt a feltalálója? Honnan származik a recept? Gyermekkoromban ezek a kérdések is foglalkoztattak és fel is tettem őket: anyámnak, nagyanyámnak, megfordultam a rokonságban, elmentem a falu legidősebb asszonyaihoz, de mindig ugyanazt a választ kaptam. „Anyámtól tanultam. Ő meg az ő anyjától. Az nagyon régen volt ám.” Vagy „Az én anyám fiatalon meghalt, én meg ott maradtam anya nélkül. Akkor több család lakott egy udvaron, 6-7 család is, oszt vagy a rokonoktul vagy mástól megtanultunk bélest sütni. Nehéz világ vót, de együtt voltunk és segítettünk egymásnak, ebben is. Enni meg kellett, sütni-főzni tudni kellett minden lánynak, mi lett volna velünk, ha nem tudunk?!! Ezt se meg másat se!”
Végül is nem jutottam előbbre, le kell zárjam a kutakodásomat azzal, ami eddig is volt, amit minden Kisgéresi ember egybehangzóan vall: „A Kisgéresi Béles receptje nagyon-nagyon régi, ugyan, ki tudná megmondani, hogy milyen régi, noha nincs és soha nem volt leírva! De szívesen elmondjuk és megmutatjuk, ma már nemcsak a családtagoknak, hanem másoknak is. Azoknak akik kérdeznek vagy akik megakarják tanulni a kevesek által ismert „titkokat”, fortélyokat, a Béles készítés tudományát!” Megkísérlem leírni…
Ime, a recept:
GÉRESI BÉLESHozzávalók:
2 béles elkészítéséhez: fél kg liszt – fele (hládká) sima liszt, fele (polohrubá) finom,rétes liszt, kb.3 és fél dl víz, csipetnyi só, hájzsír (disznózsír); a töltelékhez 60 dkg túró, 1 tojás, 1 vaniliás cukor, 2-3 evőkanál kristálycukor (csak összekeverjük az alapanyagokat), vagy 1 lereszelt káposzta, – de szokták savanyú káposztával is készíteni! -, 2-3 evőkanál disznózsír, 1 nagyobb vöröshagyma, só, bors. (A lereszelt káposztát megfőzzük, hideg vízbe kivenni,kézzel a levét kinyomjuk, egy tálba tesszük. Zsírban üvegesre pirítjuk az összevágott hagymát, majd forrón ráöntjük a főtt káposztára, és megfűszerezzük: só,bors.)
Munkamenet:
A lisztből, vízből és a sóból lágy tésztát készítünk 2 felé osztjuk és 15-20 percet pihentetjük.
Ezután elnyújtjuk,és részeljük. A Kisgéresi Béleshez rétestészta kell,de azt bizony nem nyújtják teljesen szét,majd feltekerik,mint a hagyományos réteseket,hanem: nyújtás után, amit kb. akkorára nyújtunk, mint a tepsink, a tészta alá nyúlunk és a kézfejre véve nyúlítsuk-nagyobbítsuk a tésztát,ezt lebegtetésnek is szokták mondani. Ezután lekenjük hájzsírral (megrészeljük), de nem szabad túlságosan megolvasztani, hogy ki ne folyjék a tésztából! Összehajtogatjuk és ismét félórát pihentetjük. Ezután készül a béles. Egy részt, egy bélesnek valót tepsi nagyságúra elnyújtjuk. A közepébe helyezzük a tölteléket és eligazítjuk, egy béles nagyságot kapunk. A tészta széleit átlósan és hosszában is bevágjuk (8 vágás). Ezeket a tésztametszeteket kihúzzuk vékonyra, majd betakarjuk vele a tölteléket. Mindig a két szemközti oldalt választjuk, így esztétikus mintája lesz a bélesnek. Ha elkészültem, ráhajtogattam a részeket, óvatosan a tészta alá nyúlok és a kizsírozott tepsibe helyezem, ott megigazítom és lekenem zsírral.
Előmelegített sütőbe tesszük – mindenki ismeri a maga sütőjét, ahhoz igazodik, mondják az idősek azért, hogy valaki vagy meg ne égesse, vagy sápadt, nyers ne maradjon a bélese! -, aranybarnára sütjük. „Régen kemencében sütöttük a Bélest, – mondta az egyik adatközlőm-, aztán a masinán sütöttük a kiskonyhában, volt gömbölyű vagy négyszögletes formájú vas, tulajdonképpen ez olyan tepsi formájú lehetett… Először az egyik oldala sült meg, majd megfordítottuk és a másik oldaláról is megsütöttük. Később változott a világ lett villany-sütőnk, most abban sül a Béles. Ha elkészült, kivettük a sütőből, egkentük zsírral, szépen felvágtuk 4 felé, 4 részre, mindenki szépen a kezébe vette és úgy ette.”
Kisgéresben túrós, káposztás Bélest sütöttek, de szilva lekvárral is készült Béles! Az is nagyon finom volt, ugyanis szilvalekvárt minden évben főztek, szintén nagyon finom volt az üstben főzött szilva lekvár, ráadásul számtalan étel készült belőle, így a Bélesbe is belekerült! De az egyik kedves adatközlőm mosolyogva kérdezte: „Tudod-e milyen az özvegy-béles? Hányszor emlegettük, mit is kéne sütni, mit is kéne enni, ami gyorsan kész van, laktatós és finom?! Mert, amikor hazajöttünk a hegyről meg a mezőről, nem csak fáradtak voltunk, hanem éhesek is! Akkor gyorsan sütöttünk özvegybélest! Az özvegy béles azt jelenti, hogy nem kerül bele töltelék! Se túró, se káposzta, se szilva lekvár! Üresen marad! iszont, nem magában fogyasztották! Krumpli leveshez, habart káposztához vagy gyenge paszulyhoz nagyon finom volt.”
Lehetett ünnep vagy hétköznap, a Kisgéresi gazdasszonyok szeretettel készítették a napjainkra messze földön híres Bélest! Mint az kiderült, ott volt hajdanán minden Kisgéresi család karácsonyi asztalán. Túrós és káposztás változatban. És hogy mennyire finom volt, azt bizonyítja az is, hogy már a régi időkben Kisgéresben, amikor a „drótosok” kántálni jártak a faluban, igen nagy szeretettel fogyasztották, igen becses volt a Béles”. Vagy: ha valaki átutazott a falun és épp a pincék között megállt, a kisgéresi ember borral és Bélessel kínálta meg, melynek nem feledte különleges, finom, ropogós ízét, melyet CSAK Kisgéresben készítenek!
Hát ezért éreztem én olyan jól magamat nagyanyáimnál a konyhában! Nemcsak finomat ettem, hanem láttam, tanultam, megismertem a Különleges Kisgéresi Bélesünk történetét.
De sok Béles sült nagyanyám konyhájában!
De sok Béles sült Kisgéresben, szinte minden házban!
A Kisgéresi Béles illata, finom, ropogós, túróval, káposztával vagy szilvalekvárral töltött egyedi tésztája sok ember számára kedves lett e világon… Míg nekünk Kisgéresieknek hétköznapi és ünnepi ételeink megszokott, kihagyhatatlan finomsága, addig másoknak érdekes rétestészta, amit tulajdonképpen nem szétnyújtunk és széthúzunk aztán meg feltekerünk, mint a hagyományos rétestésztát, hanem laposon hagyjuk tölteléket teszünk bele, bevagdosott részeit egymásra hajtogatva tepsibe téve sütünk aranybarnára. Rétestészta? De mégis más! A miénk. Kisgéresi! Őrizzük! Folytassuk, azt, amit örökségül kaptunk! Tanuljuk meg elkészíteni, hogy sose vesszen ki közülünk e szép hagyomány a Béles sütés tudománya! És legyünk büszkék, amikor azt halljuk: aki már kóstolta, nem felejti finom, omlós-ropogós tésztáját! Ez a mi védjegyünk: a Kisgéresi Béles! Ez a miénk, kétkezünk munkája, szeretettel készítve!
Molnár Malvina
