A virrasztó
Ha valaki meghalt, nyáron még aznap este, hűvösebb időben másnap este volt a virrasztó. És eszerint másnap vagy harmadik napon a temetés. Temetést kisgéresben virrasztó nélkül el sem lehetett képzelni. A szoba közepén a halott, a koporsóban – körben meg a fal mellett lócák, székek a virrasztóknak.
Virrasztóba hívogattak. Meghívták a közeli rokonokat, szomszédokat jóbarátokat. A virrasztóba való hívogatást az elhunyt rokonai közül végzi valamelyik. Ahogy besötétedett, elkezdődött a virrasztás. Legalább két-három órát tartott. A virrasztónak mindig meghatározott ideje volt, hat-hét órakor kezdték, és kilenc órakor egyszerre fejezték be. Ahogyan a virrasztó ideje meg volt szabva, úgy a ülésrendi sorrend is meghatározott volt. A férfiak voltak benn a szobában, a halott mellett, az asszonyok kívűl, külön szobában vannak, úgy hogy hallják a kántort és a diktálót. A család tagjai végig ott voltak, az atyafiak, a hozzátartozók, barátok jöttek, mentek. Virrasztóba úgy ahogy, fel is kellett öltözni, de nem ünnepien. Virrasztót régen a pap tartotta. Később a kántor és a diktáló. Nélkülük az esemény levezetése elképzelhetetlen lett volna. De ki volt az a diktáló? Diktálónak nevezték azt a személyt, aki a virrasztóban és a temetésen az éneklés előtt hangos szóval elmondja az ének minden egyes sorát. Majd ezt követően, a gyászoló közösség a kántor vezetésével énekli az előzőleg hangos szóval „diktált” énekvers sorát. Az érdekesség kedvéért leírom ide, hogy a virrasztóbeli diktálás a kilencvenes években szűnt meg. ( Nagy diktálók voltak Kisgéresben valaha: Kis Tóth András, Géresi István ).
Idézzük most fel a virrasztói hangulatot… a virrasztók halk beszélgetésekkel indultak, a halott dolgairól. Aztán időről időre elkezdett valaki egy-egy éneket. Zsoltárt vagy dicséretet, mikor mire került sor… a kántor és a diktáló főszereplésével. Aztán szünet, beszélgetés, majd megint énekek csendültek fel. Egy idő után meg kellett kínálni a virrasztók gyülekezetét. Ilyenkor megbízott személyek borral kínálták meg az összegyűlteket. Az asszonyokat asszony kínálja. Mindenki kap egy pohár bort, majd folytatják az éneklést. Ezt a cselekményt többször is megismétlik. Olykor bizony elég sűrűn forgott a pohár. Azt tudni kell, hogy virrasztóban étellel vagy egyéb itallal nem kínálták az összegyűlteket.
Köszöntő szavak is elhangzottak, méltatták a halott érdemeit. Elhangzottak a család vigasztalására fogalmazódott szavak is: „Jól járt, szegény! Ő már boldog! Neki, szegénynek már nem lehet több baja! Neki már nem fáj semmi!” Aztán jöttek az érdemek, a dicséretek. Mikor, kinek, hogy tett jót? Mikor, mi történt meg vele? Ha valahol valaha igaz volt, hogy a halottról jót vagy semmit, akkor ez leginkább a virrasztókban elhangzott beszédekre vonatkozott.
Többféle virrasztó volt: egészen szomorú, és olykor csaknem vidám. Akinek a halál már a megváltást jelentette, azt másképp virrasztották el, mint azt, akinek az életét keresztbe vágta a kaszás.
Ma már teljesen másképp virrasztunk. Virrasztót a kántor vagy a hitoktató tartja, és nem tart tovább, mint egy óra. Református énekeskönyvből szépen összeállított virrasztói énekeket énekelnek, a Szentírásból vigasztaló igéket olvasnak – vigasztalás igéjét -, majd szép renddel közösen imádkoznak.
A halálesetről évtizedek óta hangszóróból értesül a lakosság, itt beolvassák az elhunyt nevét, a virrasztás és temetés időpontját. Mindenki tudja a kötelességét, külön hívogatás egyik alkalomra sincs.
Végezetül hadd álljon itt egy pár szép ének és imádság, amelyek valamikor régen elhangoztak a kisgéresi virrasztókban, erősítve az Istenbe vetett hitet és bizalmat, a gyász árnyékában.
Virrasztóban résztvevők imádsága:
„Szent és igaz Isten, úgy tetszett a te akaratodnak, hogy magadhoz hívd e szemeink előtt fekvő szeretett atyánkfiát, e keresztyén társunkat. Ó, tanítsd meg nekünk e halál által, hogy nekünk is meg kell egyszer halnunk, és itt kell egykor hagynunk földi vándorlásunk színhelyét. Vésd ezt most szívünkbe, hogy igaz bűnbánatban, élő hitben és a világ hiábavalóságainak és bűneinek elhagyása által készülhessünk halálunkra. Örvendeztesd meg az elhunytnak lelkét mennyei vigasztalásoddal és örömöddel, s teljesítsd be rajta mindazokat a kegyelmi ígéreteidet, melyeket Te szent igédben a benned hívőknek tettél. Testének a föld porában adj csöndes és édes nyugodalmat a feltámadás napjáig, amikor testét lelkével egyesítve, vezesd be őt az örökkévalóság hazájába, hol az egész embereket, akik idelenn félelemmel szolgáltak Teneked, mennyei örömmel táplálod örökkön-örökké. Vigasztald meg, Atyám, a hátra maradt gyászoló feleket is, s légy nekik irgalmas Atyjuk, Gondviselőjük, Ápolójuk, Segítőjük és biztos támaszuk. Ne vond meg tőlük segítségedet, s ne hagyd őket magukra, sőt térj hozzájuk jóságoddal, kegyelmeddel, szereteteddel, vigasztalásoddal és gazdag segedelmeddel, hogy egykor majd ők is nyugodt szívvel és boldogan tudjanak meghalni. Óh, hallgass meg minket, jó Atyánk a Te könyörületességed szerint, s a Jézus Krisztus érdeméért. Ámen.”
Imádság a virrasztó befejezésére:
„Könyörülő Isten, a te szegény bűnös szolgádat (szolgálóleányod) zörgette kegyelmed ajtaját, kérünk Téged, Atyánk, bocsásd meg néki, amit ellened vétett. Tisztitsd meg az ő szívét és szenteld meg az ő lelkét, hogy örökkön-örökké dicsőítsen Tégedet a mennyeknek országában. Testének és csontjainak adj örök nyugodalmat a földben, hogy nyugodjon békességben az Úr Jézus szent nevében. Ámen.”
Virrasztó befejezésével búcsú a halottól, ének:
„Eltávozó kedves halott,
Vár rád a sír megnyugszol ott.
Lelked pedig a mennybe száll,
Istentől ott üdvöt talál.
Oda néznek már szemeid,
Érted hulllajtjuk könnyeink.
Most megáldunk mi is téged,
Maradjon itt drága emléked,
Isten veled, Isten veled!”
(Református énekeskönyv, 370. dicséret: Jövel szentlélek… dallamára)
Örök ágya vetve már –
Sírásók és a sírásás
Az idézet egy régi szép énekből való, melyet a sírhalomnál szoktak énekelni. Üzenete rámutat arra is, hogy aki elhunyt tisztességgel el kell temetni. Ezt a feladatot pedig a sírásók végezték. Elbeszélések alapján leírhatom, hogy Kisgéresben sohasem voltak hivatalos sírásók. Sírt ásni unokatestvérek, távolabbi rokonok, jó szomszédok mentek. Mindig a délelőtti órákban, a temetés napján. Esetenként padmalyos sírt ástak, általában azonban csak sírgödröt. A sírhelyet a család határozta meg, vagyis azt már nem kellett meghatározni, hiszen Kisgéresben a sírhelyek családonként kerültek elosztásra. Mégis e napon valaki kiment megmutatni a helyet, aztán elkezdték. Amíg a sírásás tartott, a halott hozzátartozója meg kellett jelenjen a temetőben. Beszélgetni, szót váltani a sírásókkal. Ha csak néhány percig tartott is ez a vizit, de nem maradhatott el! A sírásókat reggelivel, pálinkával kínálták. Majd később, őket és a többi segítőt meghívták ebédre: tyúkleves, töltött káposzta, bor volt az ebéd. A halottas háznál soha nem készült ebéd, nem főztek, a szomszédság, rokonság készítette az ételt.
Papos temetés
Kisgéres községben még mind a mai napig nem fordult elő, hogy a végtisztesség megadása pap nélkül történt volna. Templomjáró, jó reformátusok lévén, akik hittek a gondviselő Isten megtartó szeretetében és hozzá szabva élték dolgos életüket – elképzelhetetlen lett volna az utolsó út, a búcsú Isten szolgája nélkül. Tudok egy-két esetről, amikor temetett a tanító… de.
A halott kisgéresi emlékére – akár helybeliek voltak, akár az ország, a világ bármelyik táján éltek – még mindig szólt a harang. Mindig meghúzták a harangot. Egy időben aztán – túlbuzgó reformátusok azt beszélték a faluban, hogy ha valaki nem fizet egyházadót, akkor, ha meghal, nem harangoznak neki. De hála Istennek – ez akkoriban nem következett be! Nem úgy, mint mostanság…! Mindenért fizetni kell… Éltek többen pogányként a faluban, de a harangszót akkoriban a gyülekezet nem tagadta meg senkitől. Merthogy ha másképp nem, utólag a hozzátartozók rendezték a hiányosságokat.
A temetést a pappal meg lehetett beszélni. Ezért őt a családból, a halál beállta után megkereste valaki. Még a halotti gyászbeszédet is meg lehetett tárgyalni: nagyon rövid legyen-é, vagy átlagosan hosszú? Mire térjen ki a tiszteletes úr a gyászbeszédében? Kiket említsen abban név szerint? Kinek a neve ne szerepeljen semmiképpen? Ezekben mind meg lehetett egyezni.
Minden kisgéresi halottat a helybeli pap temetett el. És nagyon szépen temettek. Hosszú évtizedek távlatából is emlékeznek egy-egy búcsúztatóra, amelyen: Adorján Győző, Csontos Zoltán, Tiszai Nagy Menyhért prédikált.
A temetés
A temetés a virrasztást követő napon történt. Az időpont többnyire délután egy vagy két óra. Erre az alkalomra kalácsot rendeltek, amit a szomszédos házban helyeztek el. Az elhunyt hozzátartozói, rokonai, szomszédai a halottas háznál gyülekeztek. A közeli rokonok és hozzátartozók a felravatalozott halott fejénél állnak. Amikor a pap és a kántor megérkezik, nem mennek be abba a szobába, ahol a ravatal áll, hanem az előző szobában énekelnek az összegyűltekkel. Az éneklés után a fölhajtott szemfedelet a halott arcára terítik, majd rászögezik a koporsóra a fedelét. Fontos monentuma az egész mozzanatnak, hogy mielőtt a koporsót lezárnák, a család, a rokonok, ismerősök még utoljára megnézik a halottat. Innen ered az idősek azon feltételezése is, miszerint a koporsóban fekvő idős ember arca halála után fiatalabbnak tűnik, akkor fiatal fogja követni.
A koporsó lezárása után a halottat lábbal viszik ki a házból. Ezt követően, az udvaron újra fölállítják a ravatalt és a koporsót úgy helyezik el rajta, hogy a halott feje az udvar belseje felé nézzen, s lába pedig az utcáról nyíló kapu felé. A halott fejétől távolabb – az udvar belseje felé -, áll egy asztalka, hímzett fekete kendővel leterítve és mellette 3 szék. Ez a pap, a kántor és a diktáló helye. Az udvaron a gyászoló gyülekezet elrendezése a következőképpen alakult: az udvar belsejében állnak a férfiak, a koporsó körül a halott közeli rokonai, hozzátartozói, az udvar utca felöli részében pedig az asszonyok – adta tudtomra idős adatközlőm.
A 20. század közepéig, Kisgéresben, úgyszólván kötelező volt a halottat hangosan elsiratni. Miközben döbbenten hallgatom az események sorát, idős adatközlőm tovább folytatja mondanivalóját: „megszólják azt, aki nem siratja el” hozzátartozóját. Ime a bizonyság: egy 93 éves asszonyt, aki 10 gyermeket nevelt fel, az egyik hozzátartozója e képen siratta:
„Jaj, mama,
Hát elhagyott bennünket.
Dolgos keze nem tesz már semmit.
Jaj, de sokáig volt beteg,
De már nem érez fájdalmat.
Jaj, hát itt hagyott bennünket.
Jaj, drága jó mama!
Tíz gyermeket nevelt fel,
Nem látogatja már többet őket.
Még el sem búcsúzott tőlük,
Jaj, jaj, Istenem!
Légy vele most már Te!
Vedd őt Magadhoz!
Jaj, Istenem…”
Elbeszélések alapján, a halott siratása a házban kezdődik a ravatal mellett, majd az udvaron folytatódik addig, amíg a pap elkezdi a búcsúztató beszédet.
Minden kisgéresi temetés a 90.zsoltárral kezdődik:
„Te benned bíztunk eleitől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál és Te vagy, erős Isten,
És Te megmaradsz minden időben.”
Aztán a Bibliából való felolvasás, majd a halottat búcsúztató beszéd következett. A temetés is, akár a virrasztó… arról szól: ki volt a halott? Volt, hogy sírt mindenki, volt, hogy egy könnycsepp se csordult ki egyetlen szemből sem. Volt olyan is, aki, hogy a látszatot fenntartsa, ismét zsebbe nyúlt és elővette zsebkendőjébe rejtett vereshagymáját, hogy hihető könnycseppeket mutasson kifelé. Volt, aki ráborult a koporsóra, volt, aki fegyelemmel viselt el végig mindent.
A gyászmenet
Elbúcsúztatta hát a pap, a halottat hozzátartozóitól, rokonaitól és barátaitól. S még egyszer, amikor a koporsót már kihozták a kapuba, megálltak és énekeltek:
„Kedves hajlék, hol míg éltem,
Nyugodalmat találtam.
De mivel már elköltöztem,
Kapud előtt megálltam.
Benned többé nem élek,
Mert lakást sírba veszek,
Isten veled kedves szállás,
Szálljon lakóidra áldás.”
(Református énekeskönyvben található 42.zsoltár dallamára: Mint a szép híves patakra…)
Elindult a gyászmenet a temetőbe. A gyászmenetnek pedig meghatározott rendje van. Ma már elképzelni sem tudjuk, nem még apró részletekre odafigyelve követni a temetési szertartás hagyományát.
A gyászmenet rendje: elől a rokonok közül viszi valaki a fejfát, ezután megy a pap, a kántor és a diktáló. Utánuk a férfiak következnek. A férfiak után viszik a halottat, mögötte jönnek a legközelebbi hozzátartozók, rokonok, végül az asszonyok zárják a menetet.
Régen a koporsót férfiak vitték a kezükben, 3 rúdon, mely rudak buzogányban végződtek, közepén pedig kis bevésés volt, ahová a koporsót tették. Távolról, különösen sáros őszi időben ökrös szekérre tették a koporsót. Ma már kocsival – „halottas kocsi” – , viszik a koporsót a temetőig.
A falu legidősebbei megosztották velem azt is, hogy a századforduló körül szokás volt a fiatalon elhunyt legény vagy leány lakodalmát megülni. Majd jóval később ezt a szokást felváltotta egy másik. Az elhunyt legényt koszorúslányok, az elhunyt leányt vőfélyek kísérték, kiknek ruhájukra bokréta volt tűzve. Amikor nagylány volt a halott, a lányt fehér menyasszonyi ruhába öltöztették. Amikor legény volt a halott, melléje a koporsóba vőlegénybokrétát tettek. Velük egykorú fiatalokat meghívták koporsóvivőknek, ők kísérték párban halott társukat. A családtól kivarrott kendőt kaptak. A koporsó előtt egy legény és egy leány ment, a legény kezében pálca, a lányhalottnak fehér, legénynek égszín szalagok rákötve. Egy leány tányéron a jegyet vitte: fehér zsebkendő, rajta a gyöngyös, szalagos bokréta. A jegyet a temetéskor a sírba dobták.
Ha gyermek halt meg, a fejfájára bokrétát tűztek, olyat, mint a lakodalomra szoktak készíteni. Égszín vagy rózsaszín keskeny szalagot csokorba összefogtak, pici gyöngyöt tettek a közepére, és zöld ágacskára erősítették. Ha egészen kisgyermek halt meg, annak koporsóját rendszerint a keresztapja viszi a hóna alatt.
Míg a gyalogos gyászmenet haladt, a nép soha nem énekelt magától. A pap és a kántor mellett lépkedve hangosan diktált a diktáló. Ez így ment végig a temetőig, énekkel kísérték az elhunytat s csak a temető kapujában álltak meg újra, a református énekeskönyvből 413.dícséret első versét énekelték:
„Menj el a te nyugalmadba,
Boldog lélek követünk.
Hogy a kívánt nyugalomba,
Részt vehessünk, siessünk.
Készíts, Uram e jóra,
Hogy midőn amaz óra,
Eljő, örömmel mehessünk,
Hozzád, jobbodra ülhessünk.”
Majd elérkezett a gyászmenet a nyitott sírhoz. A sír mellett – kissé távolabb – túl a földhányásokon, megállt a nép, letették a koporsót, kötél segítségével a sírba eresztik, – melynek méretei általában ezek: 220 cm hosszú, 70 cm széles, 200 cm mély -, elhelyezkedtek a gyászolók, és újra ének, bibliaolvasás, néhány szavas végső búcsú és imádkozás következett.
Amíg a föld dübörgött a koporsót lefedő deszkákon, a nép énekelt:
„ Nincs már szívem félelmére,
Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából,
Mi lehet a holtak porából.
Szűnjetek meg kétségeim,
Változzatok félelmeim,
Reménységgé s örömökké,
Mert nem alszom el örökké.”
( Református énekeskönyvből, 347. dicséret 3.verse)
Aztán jött a fejfa, jöttek a koszorúk, jöttek a virágok és tovább énekeltek…
Ének a sírhalomnál:
„Örök ágyad vetve már,
Itt reád a béke vár,
Porból lett, mi porba tér,
Csak Te, atyám szent karodat,
Nyújtsd az elfáradt vándornak,
Hajolj alá lelkeért.”
A temetést követő vasárnap a hozzátartozók elmennek templomba, istentiszteletre, ahol a pap imádságba foglalja az elhunyt életét, és imádkozik a gyászolókért is. A családtagok adományokat adnak istendicsőségére, így róják le tiszteletüket halottuk iránt. Ez a szokás mai napig elevenen él.
Molnár Malvina
