A halál
Utolsó fejezet szülőfalumról tett vallomásaim könyvében. Utolsó fejezet szülőfalumról tett vallomásaim lapjain. Mint ahogyan a halotti tor is utolsó stádiuma az emberi lét földön megtörténhető eseményeinek… a halotti tor, amelyen már az, akinek torát üljük, nincs közöttünk. Nincs itt e földön. Eltávozott. Meghalt.
A halál fogalma sokatmondó: lettünk, voltunk, vagyunk, aztán vége e földi létnek. Ami megmarad végül is utánunk, az a por, amelyből az Irás szerint az ember vétetett.
Bizony por és hamu vagyunk!
A lélek meg: annak is marad hamuja, pora. Annyi, amennyi hasznot adott a világnak, az embertársainak, a környezetének, a családnak.
Ennyit a halál eszmei megközelítéséről. Mert itt sokkal többről van szó, sokkal kézzelfoghatóbb dolgokról kell értekeznünk. A halottakkal, a halállal kapcsolatos szokásainkról, a temetés, az utolsó út dolgairól kell beszélni, szavakba, betűkbe szőni. Kisgéres lakói, hogyan csinálták mindezt? Hogyan gyászolták szeretteiket, mik voltak a halotti, temetkezési szokások Kisgéresben? Mert ezek is – hosszú évtizedek alatt – igen sokat változtak!
„Születünk, meg kell halni” – mondják Kisgéresben… mondják a nyolcvan, kilencvenévesek. A halál számukra még természetes. Természetes, hogy az ember földi útja végéhez érkezik, meghal, s hogy az elhunytat fel kell öltöztetni, mindenkit el kell búcsúztatni, el kell kísérni utolsó útjára, a temetésén meg kell jelenni. A halál jelenléte a kisgéresi ember életben nem félelmetes: „Mink nem félünk, mert mink fiatalon erre rászoktunk”.
A halál jelei gyakran nem közvetlenül jelentkeztek, hanem különböző előjelekből következtettek rá. Leggyakrabban álomhoz, élő állathoz vagy valamilyen tárgyhoz kötötték. Ha valaki álmában a házát meszelte, az halált jelent. Éppen így a foghúzás, vagy ha a kisgéresi ember, arról álmodott, hogy a templomban bort mérnek, ott valaki hamarosan meghalt. Halált jelez, ha valakinek a kéményére vagy háztetőjére rászáll a kuvik, kivik és ott sokat szól. Azt tartották, hogy az állatok közül a kutya az, aki a legbiztosabban megérzi a bajt: amikor vonításba kezd, vékony hangon, harmad – vagy negyednapra meghal valaki. De megjegyeztem azt is, amit az asszonyok egymás között sutyorogtak: amikor valamelyik súlyos betegséggel küzdő hozzátartozó kórházba került, állapota nem javult, és amikor a beteggel beszélgettek, „halálszag jött ki a szájából”, ugyanis a halál jele érezhető a beteg szájillatán is. És a beteg valóban rövid időn belül elhunyt. Halált jelent az is, ha a nagybeteg körmei sárgulnak. De ne menjünk a dolgok elébe. Maradjunk a házunk táján s figyeljük meg miként fejeződött be egy-egy emberi élet a faluban.
Hej, azok a régi, öreg, beteg parasztemberek…
… mert most csak azokról legyen szó, akik eljutottak az emberi kor végső határáig. Semmi bajuk, se testben, se lélekben – csak az, hogy öregek. Tehetetlenek, munkára képtelenek, sőt, rájuk kell inkább dolgozni, miután mögöttük van ötven, hatvan, hetven, nyolcvan dolgos esztendő. Kisgéresben mindig is sok volt a nyolc-kilenc évtizedet megért öregember. Ma is van hetven-nyolcvan felett legalább tizenöt-húsz. A faluban, az utolsó évtizedekben sem változott az élet hossza. De a sors… az annál inkább. Akkor egy elaggott, magatehetetlen kisgéresi parasztember és ma…
A kisgéresi parasztemberek életének utolsó szakasza hajdan nagy küzdelmekkel telt. Az volt ám a harc! Mit tud még a kezében tartani a vén gazda, mit lehet kimarkolni belőle? Mekkora nagy csaták voltak a családon belül! A jelszó is nagyon pontosan, nagyon érthetően megfogalmazódott: „Míg él, adjon, ha meghal, hagyjon”! Világos beszéd! Félreérthetetlen…
Ekkorra a vén gazda át kellett volna, hogy adja a vagyonát… főleg a földet, a fiataloknak. Aki nem adott, aki zsugorgatott, tartogatott egy életen át mindent, az most – lábáról leesve – visszakapott mindent. Hisz azokra szorult rá, akikkel mostohán bánt. Hej, az Öreg gazdák, azért mégis ágynak dőltek. Az más kérdés, hogy egyikükre-másikukra jó volt, ha naponta egyszer is benyitott a meny, vagy akár a saját gyereke! Egyik-másik gyerek tisztességgel, szeretettel elápolta a maga öregeit. De legalább ennyit..! Valaki meg visszafizetett mindent: orra alá dörzsölve minden viselt dolgát. Mikor miben nem segített, mennyivel később adta ki a jussát vagy éppen megrövidítették. Hej, de kellemetlen volt az utolsó napok betegágya… vagy inkább a halotti ágya? Már akinek volt ilyen. Akinek megadatott, hogy ágyban, párnák közt fejezze be az életét. A halotti ágya mindenkinek tiszta volt, friss huzat, új vászonlepedő… Mégis, mást ne lásson senki.
A halál beállta után
A halál beállta után ügyeltek arra, hogy a halott szeme és szája nyitva ne maradjon, a lábai pedig egymás mellett legyenek. A hozzátartozók jelentik a halálesetet a királyhelmeci kórházba, ahonnan egy orvos érkezik a halottas házhoz, aki megállapítja a halál beálltának időpontját, és kiadja a „halotti bizonyítványt”. Régebben – tudtam meg az öregektől -, halálbírót hívtak, aki megállapította a halál tényét, s énekelt a halott mellett. Neve fel is van jegyezve, utoljára Dócs István járt el ebben a tisztségben.
Valakinek a halálhíre, távozása e földi létből gyorsan szárnyra kapott és nem merült ki ott, hogy egymás között beszéljék, szájról-szájra tovább adva azt. A halál hírére, akkoriban a rokonok, szomszédasszonyok napközben bementek a házhoz megnézegetni a halottat. Ilyenkor aztán szokás volt „elsiratni” a halottat. Elmondták a bánatukat. Az egyik adatközlőm így fogalmazta meg mondanivalóját: „Nálunk, ha régen meghaltak, hát szoktak neki beszélni, siratták. Hát, dicsérték, hogy igen jó vót… Sírtak, oszt azut beszéltek… Sírva. Nekem is meghaltak, heten voltunk testvérek, és mán magam vagyok, mind meghaltak. Hát mindegyik mellett ott állottam, beszéltem sírva, mondtam, amit akartam… „jaj, édes jó testvérem, nyugodjál békével a fődnek porában! Nyugtasson meg az Isten… Nyugodjál békével a fődnek porában, lelked pedig vigye fel a magos mennyországba. Mindegyiknek másat mondtam. Még hogy vót… Nehéz az elválás. Az uram is meghalt még ötvennyolcba. Hát az olyannak hogyne lehetett vóna mit mondani. negyvenévesen itt maradtam özvegyen „– osztotta meg velem. A sirató már nem élő szokás a faluban, de a hozzátartozók lelkiállapotától függően bármikor előfordulhat. Volt olyan is a faluban, aki egy könnyet nem ejtett a családtagjáért, még a koporsó mellett állva sem érzett részvétet. Arra viszont volt tehetsége – legalább a gyász látszatát fenntartva – zsebkendőjébe rejtve, vereshagymával dörzsölgette a szemét, hogy kicsikarja valamiképpen érzéketlen könnyeit. Ilyen is volt… Megtörtént.
Mosdatás, felöltöztetés
De térjünk most vissza az eseményekhez, mert a halottat el kellett készíteni. Ezután sor került a halott vetkőztetésére, mosdatása és felöltöztetése következett.
Ezt a munkát igyekeztek minél hamarább elvégezni, nehogy a test megmerevedjen. A vetkőztetést, mosdatást és a felöltöztetést rendszerint valamelyik hozzátartozó vagy éppen valamelyik szomszédasszony végzi, amelyért nem vár semmilyen fizetséget. Amikor mindez megtörtént, a halottmosdatóvizet az udvar hátsó részébe öntötték.
Kisgéresben, a halál beállta után, ha az elhunyt szeme nyitva maradt, azt a hozzátartozó, vagy az a személy, aki a mosdatást és az öltöztetést végezte, fogta le. Községünkben nem szokás a halott szemére pénzt vagy egyéb apró tárgyat tenni, mint a szomszédos Ung-vidéken.
Ha már az öltöztetésnél tartunk, megjegyzendő: az emberek zöme már életében felkészült a halálra. Éppen ezért még életében megvásárolja vagy elkészítteti azt a ruhát, amiben majd eltemetik. Bizonyos pénzösszeget is félretesznek, gondoskodnak arról, hogy minden rendben legyen, és ne legyenek senki terhére azon a napon. Ezen dolgokat a hozzátartozókkal tudatják, sőt, ragaszkodnak végakaratukhoz.
Nem mindenki az otthonában hunyt el. Ezért, ha a halál kórházban éri a beteget, a mosdatása és öltöztetése is ott történik, amelyet erre a célra, kórházi alkalmazott végez el. Éspedig 100-100 koronát – 100 koronát a mosdatásért, 100 koronát az öltöztetésért -, fizetnek a hozzátartozók. De milyen az utoljára viselt ruha, amely rá adatik az elhunytra? Természetesen, Kisgéresben ezt is szabályozták, meg volt a pontos meghatározása. Az elhunytat korosztályának megfelelően fekete ruhába öltöztetik. Csak a fiatal leányt vagy legényt öltöztetik menyasszonynak és vőlegénynek. Megtudtam, hogy a halott lábára cipőt soha nem húznak. A halál beálltát követően a halottas háznál letakarják a tükröt, egy fekete rojtos selyemkendővel, amit azért tesznek, hogy a halott vissza ne pillantson. Továbbá, megállítják az órát, becsukják az ablakokat, az asztalt pedig feketével hímzett terítővel takarják le. Ezután az elhunyt hozzátartozói is fekete ruhába öltöznek. Majd jelentik a halálesetet a lelkészi hivatalban, a papnak.
Ravatalozás
Amit lehetett kipakolnak a szobából s elkészítik a ravatalt. Ha kéznél volt koporsó, jó, ha nem, hoztak sürgősen, ravataloztak. Koporsót, szemfedőt e században mindig Királyhelmecen vették. Érdekes szokás figyelhető meg a koporsó megérkezésekor: amikor meghozták a koporsót, harangoztak a koporsótételre, összegyülekezett a rokonság. Két hosszúkendőt fogva emelték be a halottat a gyolcslepedővel együtt a koporsóba, de a kendőket kihúzták s eltették – adták tudtomra az idősek. De van tudomásom olyan esetről is, amikor valaki előre megvásárolta a koporsóját és a padláson helyezte nyugalomra. Valószínű, az idő múlásával a halálra való készülődés alábbhagyott, így hogy egyéb hasznot is vegyen a koporsó tárolásából, fokhagymát szárított benne.
Ennyi kitérő bőven elég lesz… maradjunk a dolgok valóságában. A ravatalozás a szoba közepén történt, az első házban. Két mosószékre deszkát tettek, rá szalmazsákot. A szalmazsákon keresztbe fektettek két hosszúkendőt – amelyet a lakodalmi hívogatók viseltek -, erre gyolcslepedő került, s így terítették ki a halottat. Ez a szokás az első világháborúig így maradt, aztán később a ravatalt a templomból hozták el, két terítővel együtt: az egyiket a pap elé az asztalra terítik, a másikat, kívülre az ajtóra, a gyászoló ház jelzésére. De a templomból hozták el azt a három rudat is, amin a koporsót vitték a temetőbe.
Fontos volt, hogy a felravatalozott, koporsóba fektetett halott lábai a bejárati ajtó felé nézzenek, kezét a mellén összekulcsolták, majd szemfedővel letakarták, amelyet a halott arcánál fölhasítottak – hogy miért tették ezt, arra magyarázatot gyűjtésem során nem kaptam, csupán egy rövid megjegyzés hangzott el: muszáj kivágni. A férfi halott kalapját a vállához helyezték, s olykor a pipáját is betették a koporsóba. Megtudtam, hogy a múlt században még pénzt is tettek a koporsóba a halotthoz. Erre azért volt szükség, hogy a „halott gazdag legyen a másvilágon” – nyilatkozták. És ezt a szokást még azzal is tovább fokozták, hogy ezzel a pénzzel kell kifizetni a „mennyország” kapujában a vámot, mert csak így juthat be rajta az elhunyt lelke.
Érdekes módon, a halott ruhái egy része is a koporsóba került, ezzel bélelték ki a koporsót. De tudomásomra adtak olyan információt is – mely egyáltalán nem volt ritka -, hogy az elhunyt még életében meghagyta, hogy a Bibliáját vagy egyéb szeretett tárgyát tegyék mellé a koporsóba. Ezt a kívánságot pedig Kisgéresben, minden esetben teljesítették.
Halottnézőbe menni
Kisgéresben mindig is erős rokoni, baráti szálak tartották össze a közösséget. Szeretetük, segítőkészségük nemcsak életükben nyilvánult meg, hanem az együttérzésben, gyász alkalmával is. A már elköltözött, valamikor kisgéresi leszármazott, tudomást szerzett elhunyt rokonáról, tiszteletét téve, hazaérkezett. Általában délelőtt vagy délután elmentek a halottas házhoz, „halottnézőbe”. halottnézőbe azok a távolabbi ismerősök mentek el, akik ismerték ugyan az elhunytat, de közelebbi viszonyban nem voltak vele.
Községünkben, 1991-ig háznál ravataloztak, onnan temettek. Majd ezt követően, amikor megépült a ravatalozó, elmaradtak ezek a szokások. Teljesen más tartalmat kapott a búcsú szertartás, melynek keretében gyökeresen megváltozott minden – leegyszerűsödött.
Harangoznak…
Kisgéresben, ha egy lélek hazatért Istenéhez, halálhírét a falu számára harangszóval adják tudtára. Ennek is megvan a sorrendje: ha a halál délelőtti órában állt be, akkor már a déli órában harangoznak, ha estére, akkor csak másnap reggel szólal meg a harang. A férfi halottnak háromszor, a nőnek pedig kétszer harangoznak. Kisgyermeknek, a kis harang szól.
Molnár Malvina
