Az eltompulás okai
Tompaságnak hívom azt az érzéketlen vagy zombi állapotot, amikor valaki többnyire csak nézője a saját életének. Lassan és nehezen reagál, mintha távoli megfigyelője lenne önmagának. Reakciói tompák, érzelmei többnyire semlegesek vagy bizonytalanok, hangulata pedig inkább közömbös, mint élénk. Ennek az érzéketlen állapotnak több oka lehet:
1. Túlélő üzemmód, amiben valaki megtanulta a fájdalmat és szenvedést elviselni, kikapcsolva a menekülést és a gyors reagálást. Gyerekkorban alakul ki a szülői érzéketlen nyomás, elvárásteher miatt és azt is mondhatnám, hogy a védekezésnek a tompaság csupán egy enyhébb formája. Ennél durvább az anorexia vagy az önbántás egyéb formái.
2. Generációs sebesült minta, ami átmegy a szülőkön keresztül az utódra. Olyan csatorna állapot vagy láncreakció, ami tudattalan módon keríti hatalmába a gyermeket, aki nem lehet hűtlen a szüleihez és viszi tovább sajátként az örökölt terheket.
3. Egy konkrét bántalmazás, abúzus nyomán kialakult traumatikus lenyomat, amin keresztül elszivárog az életerő és eltűnik az énhatárok védelme.
4. Egy negatív entitás által létrehozott megszállás vagy árnyék, ami rávetül a lélekre elvonva tőle az önazonosság élményét és a megküzdési erejét…
Hogyan oldható fel az érzéketlenség vagy tompaság?
Az első a működési deficit belátása. Annak az elfogadása, hogy az érzéketlenség nem természetes, állapot, hanem csupán a lélek védekezése az elvárásokkal szemben. A második a seb feltárása. Annak a megtalálása és kimondása, hogy honnan, kitől ered a trauma. A harmadik a saját felelősség megtalálása a tompaság fenntartásában. Milyen előny vagy védelem származik a sebesült lélek számára az önelnyomásból. A gyógyítás ezek után a traumatikus kapcsolódások lezárásával, az életmód megváltoztatásával és a saját érzések felvállalásával indulhat el. Az út nem kell, hogy hosszú legyen, de minden bizonnyal zökkenőkkel teli és rögös. Egyedül nehéz, sőt gyakran lehetetlen a teljes feloldás. Szükséges egy vezető és egy csoport, amelyik elköteleződött a megküzdés útján.
(Sárvári György)
