Az erdő mély csendben, vastag hópaplan alatt szendergett. Csupaszon álltak a fák, levelek helyett hócsipke és jégcsap díszítette ágaikat, mintha jégbe fagyott menyasszonyok várnák, hogy a napsütés életre cirógassa őket. Madárdal, nesz sem hallatszott, körös-körül minden mély, téli álmát aludta.
A dombtetőn egy kis fenyő állt, szálas fenyő-óriások árnyékában húzódott meg szerényen. Amikor a hideg északi szél köztük tekergett, a magas fenyők sziszegtek, suhogtak, a kis fenyő azonban csak halkan sóhajtozott.
-Ó, miért nem lehetek én is olyan büszke, olyan erős, olyan magas! – kesergett.
Karácsony táján az emberek csattogó fejszékkel érkeztek az erdőbe, hogy az ünnepre fenyőfát vigyenek haza otthonaikba. A kis fenyő látta, ahogy a legsudárabb, legszebb fenyőket kidöntik, és magukkal viszik. Hallotta, ahogy az emberek arról beszélgetnek, hogyan fogják csillogó díszbe öltöztetni a kiválasztott fát.
“Csodálatos lehet!” – gondolta magában.
Várt, várakozott, hátha valakinek megtetszik, de csak egy pillantást vetettek rá, és már mentek is tovább. Hamarosan újra csend lett az erdőben és a kis fenyő csalódottan vette tudomásul, hogy idén már biztos nem öltöztetik ragyogó díszbe. Elfogta a szomorúság, arany gyantakönnyeket ejtett, és olyan szívszaggatóan sóhajtozott, hogy azt még az erdő felett lassan sodródó, szürke hófelhőben is meghallották a hópelyhek. Jó szívük volt, és néhányan arra gondoltak, hogy szeretnék megvigasztalni a bánatos kis fenyőt. Egy kicsi résen át lehullottak, csendben pilinkélve leszállingóztak a kis fenyőig, aki addigra már álomba sírta magát. A hópelyhek rátapadtak az egyik tobozára, és fénylő ezüstre festették.
Amikor a kis fenyő másnap hunyorogva ébredt, a sápadt téli nap megérintette az ágait, ő pedig csodálkozva látta, hogy az erdő lakói köré gyűlnek, és álmélkodva figyelik lombkoronáját. Ekkor vette észre, hogy egy toboza ezüstös színre változott, és a nap fényében gyémántként csillogott!
Ezután a nyuszik mind az ő gyökerei között készítették üregeiket, a mókusok pedig még veszekedtek is, hogy ki költözzön be az odújába. A madarak, amik eddig inkább a sűrű lombú fák ágai között raktak fészket, őt látogatták a legszívesebben. A kis fenyő nagyon örült, de legszívesebben arról álmodozott, hogy mi lesz akkor, ha az emberek arra járnak, és meglátják ékszerként csillogó tobozát! Ezúttal biztos, hogy magukkal viszik majd!
Amikor meghallotta a fejsze egyre közeledő csattogását és a hóban ropogó léptek hangját, izgatottan várta, hogy felfedezzék őt. Csakhamar egy kislány és egy kisfiú állt meg előtte, édesapjukkal együtt. A gyerekeknek tátva maradt a szája az ámulattól, ilyen szép fenyőt még sohasem láttak! Egymás szavába vágva kérték édesapjukat:
-Édesapám, ezt a fát vágd ki nekünk, vigyük magunkkal!
A férfi csendben figyelte egy darabig a fát, észrevette a nyulak üregét, a mókusodút, az ágak közt megbújó madárfészkeket. Odafordult a gyerekekhez és így szólt:
-Bizony, én sem láttam még szebb fenyőfát életemben! Biztos vagyok azonban abban, hogy szépségénél még nagyobb lehet a kedvessége, ha ennyi állat választotta otthonául, róluk türelmesen gondoskodik. Van, hogy a szépségnél többet ér a jóság! Hagyjuk itt a helyén, az erdőben, és jövőre újra meglátogathatjuk. A gyerekek gondolkodtak egy keveset és azt felelték:
-Akkor vigyük el róla az ezüst tobozt a Jézuska jászolába, úgysem volt szegénykének játéka!
Így is tettek, és azután minden évben vittek neki egy újat, mert lássatok csodát! A kis fenyőnek ettől fogva minden toboza ezüstös színben pompázott télen-nyáron! Többé nem kívánkozott ragyogó díszek után, boldogan élt, és belőle lett az erdő legkülönlegesebb, legmagasabb és legkedvesebb fenyőfája.
(Czeglédi Csilla)
#karácsony #fenyő #mese #szívhezszólómesék
