A fejfa
Ezt már kevesen csináltatták meg előre, de volt olyan, aki igen, elkészíttette.
Fejfát mindig keményfából faragtak, legtöbbször frissen kivágott fából, hacsak a gazda nem tett el magának előre a csűr sarkába egy jókora tölgyet vagy akácot. Vagy asztalos, vagy ács, vagy csak valamelyik ügyesebb parasztember készítette, aki értett is hozzá és szerszáma is volt. Ismertem is egyet: Helmeczy András (Benó Andris!), nagyon ügyes asztalos – fafaragó volt, ő szokott fejfákat készíteni. Tőle tudom, hogy a fejfák anyaga és mérete valamikor egységes volt. Ma már nem számít, milyen fából készítik – az eredeti, akác vagy tölgyfa volt. Méretük 150-190 cm között változott. A fa faragása fejszével és vésővel történt. Négyszögletesre, ferdén vágott, a sír felé lejtő fadarab volt. A fán egészen a temetés napjáig dolgoztak. Kifaragás után, feketére festették. Ezután vésték bele a szöveget és a díszítést. Zsoltáridézetet nem véstek a fejfába, csak az elhunyt nevét, születési évét és halálának évét. Díszítés is csak egy kehely vagy szív, amit a fejfa homlokára véstek. Ritkábban véstek rá hatágú csillagot (rozettát). Fejfára vésték még: A B F R. Négy nagy nyomtatott betű a fába vésve: A Boldog Feltámadás Reményében. Akárcsak a Jézuskereszteken: I N R I – Iesus Nasarenus Rex Iudaerum – Názáreti Jézus, a zsidók királya.
Kisgéresben nagyon kevés kereszt található a temetőben, mivel a faluban nagyon kevés katolikus ember élt. A négy betű után a halott nevét vésték a fára, és hogy hány évet élt. Aztán még egy sor írás: Béke poraira. Ettől több Kisgéresben a fejfákra aligha került. Sírverseket nem írtak, nem véstek a fejfákra.
A sírkő
Fejfa mindenkinek, de sírkő hajdan csak az igazi nagygazdáknak, nemesebbjének járt. Fekete márvány, benne aranyozott betűk – legfelül egy szomorúfűz -, ilyen síremlék csak kevés volt a kisgéresi temetőben.
Ahogy a világ változott, úgy változott a halottaknak való emlékállítás szokása is. Sok régi napszámosnak a régi kopott fejfáját mára sírkővel cserélte fel a család. Bíz, ezt se gondolták volna a boldogultak életükben. Temetéskor kaptak egy ilyen-olyan fejfát, ma pedig drága sírkő áll a fejük felett!
Sokat, nagyon sokat változott ez a világ… mondják idős visszaemlékezőim. Ma már a temető sem az, ami volt. Nem igazán a gyász, az elcsendesedés nyughelye. Beton, márvány, hatalmas emlékoszlopok emelkednek ki abból a helyből, ahol mindenkinek, lefelé kellene tekintenie, befelé néznie, méghozzá alázatosan, végig gondolva életutját. Helyette folyik a versenyzés: kié a nagyobb, szebb, drágább sírkő, kripta, építmény… Egyesek előre elkészítik emlékműveiket és elégedetten szemlélik életük folyamán.
Család tagjait, házaspárokat egymás mellé temették. Sokszor közös sírkövet csináltatnak nekik, úgy is, hogy a még élő személyek nevét rávésték a sírkőre, csak a halál dátumának hagytak helyet.
Sírköveken olvasható sírversek a kisgéresi temetőben: zsoltárokból, bibliából idézett verseket most nem írom ide le, mert számtalan változata megtalálható. Ilyen idézet, vagy másféle sírvers majd minden sírkövön látható:
„Bánatot igazán akkor okoztál,
Mikor bennünket
Örökre itt hagytál.”
„Kinek szeretteit nem fedi sírhalom,
Nem is tudja az,
Mi az igazi fájdalom.”
„Elfáradtunk az élet tengerén,
Megpihenünk Jézus kebelén.”
„Nehéz a kő, de nehezebb a bánat,
Mely szívére borult az egész családnak.
Itt hagytatok egy kis időre,
Hozzátok jövök mindörökre.”
„Kedves voltál nekünk,
Földbe kellett szállnod,
Szívünk nagy fájdalma,
Ne zavarja álmod.”
„Ifjú életedet tragikus halál
Döntötte a sírba.
Örök a bánatunk,
Drága jó gyermekünk,
Elmentél, és nem jössz vissza.
Hulló könnyeinket,
Sírod hantja issza.”
„Itt nyugszom a feltámadás reményében…”
„Tudom, az én Megváltóm él…”
A halotti tor…
Olyan temetés nem volt Kisgéresben soha, hogy befedték a koporsót földdel, aztán ment mindenki a dolgára. Az elhunyt hozzátartozói mindenkit meghívtak a halottas házhoz a halott torára. A kisgéresiek kötelességüknek tartották, hogy megadják a tiszteletet a halottnak. A rokonság külön meghívta a papot és a sírásókat, koporsóvivőket. Mire visszaért a temetőből a nép, kész volt minden. A torban nem volt főtt étel. Pálinkával, borral és kaláccsal kínáltak, – a komáék, unokatestvérek kemencekalácsokat sütöttek, nagy, kerek tepsiben. De mióta a kemencék eltűntek a portákról, a királyhelmeci pékségtől rendelik meg a kalácsot, nagy mennyiségben. Ez a nagy mennyiség nem fogy el ugyan, de, mint a lakodalomban, a jelenlévőknek csomagoltak két-három szeletet – csomagoltak még kalácsot, bort vagy pálinkát, a papnak, kántornak, harangozónak, kurátornak-gondnoknak… Ettek-ittak, üldögéltek még egy ideig, a torban lévők, aztán elköszöntek. A közelebbi rokonokat töltött káposztával és borral vendégelték meg.
Ekkorra már kifizették temetést, – papot és kántort. A virrasztót – kántort vagy a hitoktatót. Erre soha kialkudott összeg nem volt. Adott, ki mennyit akart. Az összeg a szerint járt, milyen módban éltek a halott hozzátartozói.
Nagyon szegény családoktól temetési pénzt nem fogadott el a pap. Szegény helyen a halotti tor is szegényes volt, de jobb gazdák házánál felért egy akármilyen ünnepi lakomával.
Hogy itt – meg az egész fejezetben – mégsem kerül sor semmiféle étel leírására, az nem azért van, mert a végére elfogytak az ételek… hanem hogy én lehettem bármikor, bármilyen halotti torban, soha egy falat ételt nem tudtam elfogyasztani… Valahogy nem tudtam összeegyeztetni az ivást a részvéttel, a helyzetet az evéssel. De így jártam a virrasztásomért járó ételekkel is… egy falat sem ment le a torkomon, csak a szívem telt meg szomorúsággal, részvéttel és a szememből kicsordult a könny… szegény elhunytra gondolva.
A gyász
A temetéseken mindenki – férfi és nő egyaránt – fekete ruhában kellett, hogy megjelenjen. Aki nem volt kimondottan feketében, az a kabátja hajtókájára egy fekete szalagot tett.
A gyász megint csak a halott helyzetétől, korától függően más és más volt, de mindent szabályozott az íratlan törvény.
Asszony az urát legalább egy évig kellett gyászolja. Ha fiatal volt a nő, és egy évnél hamarabb ment férjhez, akkor arról megvolt a falunak a véleménye!
Akinek a szülei haltak meg, egy évig nem vehetett részt bálban, sem mulatságban, olyan helyen, ahol zene volt. Ha már kitűzött esküvőt kellett megtartani a gyászévben, azt is csendben, szűk körben rendezték meg.
A gyász megtartásának törvénye elsősorban az egyedül maradt házastársat kötötte. Volt házastárs, aki a párját egy életen át gyászolta. Volt szerető, aki örök csöndességbe zárkózott. Volt szülő, aki a gyermekét szintén egy életen át könnyezve gyászolta. Évtizedekig feketében járt nem egy anya, aki korán elvesztette a gyermekét.
Kisgéresben akkoriban, a gyász szokásai ellen nemigen vétett senki.
De mi a helyzet ma? Hogyan gyászolunk… ha egyáltalán gyászolunk. Sokszor a temetés napjáig sem jutunk el. Hol vannak azok a régi temetések, amikor az utolsó búcsú alkalmával az egész család – gyerekek és felnőttek! -, rokonok, barátok együtt érezve részt vettek és támogatták a családot – nemcsak a temetés napján, hanem az azt követő időszakban is. Segítették egymást a munkában és lelki támasza volt egyik ember a másiknak. Ma már kevesen járunk temetésre, arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket távol tartjuk e szörnyű alkalomtól. Nem vehetnek búcsút a nagyszülőktől, közeli hozzátartozóktól, nehogy sérüljön a gyermeki lélek. A szülők nem beszélgetnek a halálról, elválásról, búcsúról. Nem gyereknek való. A látvány, a helyszín és a helyzet.
Pedig: Búcsúzni, gyászolni, az az élőkért van, hogy megtanuljuk elengedni azt, akit szerettünk, aki valaha az életünk része volt. Fontos az, akármilyen morbidnak is tűnik: amikor gyermekeink beleérnek abba a korba, a megfelelő korba, akkor szembesüljenek az elmúlásnak a tényével. Miért? Mert temetőink mai arca, azok a betondzsungelek, generációkat szakítanak el egymástól. Szétszakítják a valamikori együvétartozás érzését. Annyira elvilágiasodott és annyira nyilvánossá vált az, ami személyesnek kellene, hogy legyen, és az, ami a közösségnek lenne fontos, azt magánüggyé sorvasztották. Miről beszélek itt? A magánügyet a 21. század embere kiteregeti, a közügy, nézeteink, az élethez való viszonyunk, a halálhoz való viszonyunk, az magánügy! Csak figyeljük meg magunkat: ha egy halálesetről beszélünk, a halálnak az okát, a betegséget csak súgva merjük egymásnak mondani, mert az magánügy, az tabu. Tabu a születés. Bezárjuk a kórház falai közé. Pedig régen megvolt ennek a szokása, a maga rendje. Falun keresztelőkor több komát állíttattak és ez nem a rongyrázásnak a módja volt. Nem annak a fitogtatása, hogy nekünk milyen sok kománk van, hanem annak a szép életszakasznak a képe, hogy az egész közösség felvállalta, hogy új életet kapott. Az egész közösség örült annak, hogy új élet született a családban. De éppen így volt az esküvő vagy a lakodalom alkalma. Gondoljunk csak bele: a falun végig vonuló násznép… mindenki láthatta, hogy ők igenis összetartoznak. Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az, hogy ki a mennyasszony és ki a vőlegény. Kik azok, akik ezután együtt fognak élni! Most mi a helyzet? Együtt élünk és senkinek semmi köze hozzá. A szülők is utoljára tudják meg, hogy összeköltöztek. Mert ez magánügy, mert ez nem közügy. És bármennyire is felháborító, ugyan ilyen tabu, eltitkolt dolog a : búcsú, a betegség, a halál ténye és a gyász! Ez is beszorul a kórház vagy az idősek otthona rideg falai közé. Az unoka nem láthatja, hogy hogyan megy el a nagymama, nem láthatja a búcsúzó nagymamát – nagyszülőt! Kórházba, idősek otthonába ma már nem visznek gyermeket. Az már nem divat. Féltik a gyermeknek törékeny, zsenge lelkét, hát, ha valami rossz hatás éri majd… De a tévéből, okostelefonból az internetről literszámra ömlik a vér és kilószámra törnek a csontok – az nem zavarja a gyermek gyönge lelkét. Csak figyelem ezt a világot, benne az embereket. Szinte évtizedeken át nem járnak temetésre a gyerekek, mert: nem kell, mert nem jó! Pedig milyen igaza van Zoránnak, amikor azt énekli, hogy „egy pohár víz mennyit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. És hogy tudd egy napod mennyit ér, ahhoz látnod kell, hogy az élet hogy fogy el..!”
Elmondható és leírható az igazság: gyermekek és felnőttek ma, ezért nem tudunk mit kezdeni az élettel és a halállal, a búcsúzással és a gyásszal, mert ebben nőttünk fel és nem tudjuk értékelni az életet, annak minden mozzanatával együtt. Pedig „szépek” a temetések, ahogy felsorakoznak a hozzátartozók, és ahogyan a pap kivezeti a gyászoló házból vagy halottas házból a gyászolókat. Viszik a holttestet a nyitott sír felé, ahol a temetés, a végső búcsú történik. De nem a pap temet, a közösség búcsúzik. Nem a pap mondja, hanem Isten adja a vigasztalásnak, a feltámadásnak és az örök életnek örömhírét. Milyen fontos az, hogy ne csak a pap temessen, hanem a közösség búcsúzzon. Mert amikor a közösség búcsúzik, megvallja énekben, imádságban mondott hitét. Búcsúzik és vígasztal: az én életemnek és halálomnak is az Isten az Ura! Ez teszi „széppé” a temetést: együtt búcsúzni, egymást támogatva, együttérezve osztozni a gyászban, mint régen, Kisgéresben.
Egyre kevesebben vagyunk a temetéseken. Egyre kevesebben gyászolunk. Egyre kevesebben vagyunk ott egymásnak a gyászban, nincs imádkozó háttér, nincs összetartozó család.
A halott ruhái…
Régebben, a szalmazsákot is, amelyen feküdt, elégették. A megkímélt vagy újabb ruhadarabokat esetleg egymás között szétosztották. Temetés után az egész lakást kitakarították, kinyitották az ablakot, elindították az órákat.
A sírt, mikor már megszállt, virággal ültették be. A vagyonosabbak hamarosan sírkőre cserélték a fejfát. Sok fejfa hevert valamikor a kisgéresi temetőárokban…
A temető
A kisgéresi temető kelet-nyugati tájolású, mint a legtöbb bodrogközi temető. A falu észak-keleti részén – a falu végén, dombon van, melyet akácsor vesz körül. A csendes környezetben a növényzetet főleg peszterce, télizöld meténg, mezei zsurló, vadszeder alkotja. Két részre oszthatjuk: keleti és nyugati részre. A két részt egy kb. 3 méter széles, fűvel benőtt út választja el egymástól. A sírok egymás mellett sorakoznak mindkét oldalon. Az egyes sírok között kis gyalogút van. A fejfába szögeket vernek, hogy a koszorúkat rá tudják akasztani. Gyűjtésem során nem szereztem tudomást arról, hogy a temetőben elkülönített rész lenne kereszteletlen gyerekek vagy öngyilkosok temetkezési helyéül. A halott fejjel nyugat felé, arccal felfelé helyezkedik el a sírban. A temetőt rendben tartják. Mindenszentekkor a legszebb, olyan a temető, akár egy virágos rét, éjszaka pedig mécsesek sokasága jelzi nagyon messzire: vannak emlékezők, akiknek szívükbe ők tovább élnek…
Kisgéresben egy temető volt mindig, ma is ide temetkezünk. Vagy mégsem? Kivételt képez a pincesornál egy nagy dombon található, valamikori zsidó temető. Ez mára teljesen elhanyagolt állapotban van, ugyanis a II. világháború ideje alatt a zsidókat összeszedték, elhurcolták, sokakat pedig koncentrációs lágerekben meggyilkoltak. A faluba nem tértek vissza. Utód a zsidóság részéről nem maradt, így temetőjük is csöndben homályba veszett, bebozótosodott. Pedig valaha 16 zsidó család lakott a faluban! Az egyik idős adatközlőm így idézte vissza emléküket:
„Még ma is emlékszem rájuk, ha becsukom a szemem. Gondolatba végig jövök a falun és látom azokat a házakat, amiben ők laktak:
1. Icikék, gyékényből készült termékeket vásároltak fel boltjukba: falvédők, lábtörlők, szőnyegek, amin a gyerekek csúszkáltak. De gyékényből készültek azok a nagyméretű táskák is, amit a hús tárolására használtak, amit a jégvermekbe tettek el. Akkor jégvermük csak a zsidóknak volt a faluban és az így tárolt húsokat a zsidóktól elszállították máshová is. Icikéknek négy lányuk volt: Sári, Etu, Jolán, Icu.
2. Dugyuék, gyermektelenek voltak.
3. Áronéknál, két lány volt: Ibolyka és Ilonka. Nekik is volt boltjuk, méghozzá ruhás boltjuk, ahol méterben lehetett anyagot venni.
4. Dubiéknál, Mityu, Sári, Lájbu
5. Majláthéknak is volt fűszeres bolt meg négy gyerek: Rezsi, Józsi, Berta és Szerén varrónők voltak. Sok szép ruhát varrtak a kisgéresieknek.
6. Pilcsuék voltak a legtöbben: 10 gyermekük volt!
7. Aztán következnek Mózsi bácsiék a feleségével, nekik nem volt gyermekük.
8. Mendlovicséknál ketten voltak: Irén és Zéli.
9. Jenőéknél szintén kettő, Giza és Józsi.
10. Kanfel Samuéknál Lili és Nándi.
11. A nagy zsidónál – Salamon Pistiéknél: Malvinka, Pisti és Sanyi.
12. A veres kakasnál ketten: Lili a másiknak a nevére már nem emlékszem.
13. Rojdiéknak nem volt gyermekük, de fűszerboltjuk volt a faluban. Sokszor folyt köztünk az árucserebere: vittünk neki kukoricát, ő meg adott érte valamit, ami nekünk nem volt.
14. Dóra néniék jönnek.
15. Marczi Ibiék, négy gyerekkel: Józsi, Ernő, Blanka, Lili.
16. Végül, Gyengéék, két gyermekükkel: Menyus és Frida.
1944.-ig itt éltek köztünk, míg el nem vitték őket. Aztán soha többé nem láttuk őket, odavesztek, meghaltak mind. Csak egy páran tértek vissza, de azok is elvándoroltak. Szerettük őket. Legyen tisztelet emléküknek” – mondta könnyes szemmel idős adatközlőm.
A kisgéresi temető… kiállítva a bizonyítvány rólunk, akik még élünk…
Mert mi az igazság? Bármennyire is rendezett e sírkert, szebb lenne a temető – és nemcsak a miénk, hanem másoké is! -, kevesebb drága sírkővel is! Pénz sírkövekre ma már Kisgéresben is telik, de igazi élő családi közösség ma nem húzódik meg a halott Kisgéres sírhalmai mögött…
Inkább, a kivagyiság! Lám, akkor csak a nagygazdáknak telt, most telik nekünk is! Vagy valaki kapott egy hatalmas márványtömböt, ami azóta is nyomja…éppen úgy, mint egész életének szeretetlenségei, egymás iránt… hányszor hallottam sóhajokat, a temetőben: mit ér a drága sírkő, ha életében nem tisztelték, nem szerették egymást.
Temető, temető… összképe azt sugallja: mégiscsak baj van a lelkiismerettel…!
Temetőnk üzen. Tanít! Tetszik, vagy nem tetszik, való igaz: akik ott nyugszanak, nemcsak arra voltak ők jók, hogy pénzt, házat, hírnevet hagyjanak reánk… Ha életünkben megbecsüljük szeretteinket, mi is megbecsülést kapunk.
Temetőnk üzen. Tanít! Tiszteletre, megbecsülésre, emberségre! Életünkben adjunk, ajándékozzunk és ne a halál után, drága sírkövekre költekezve enyhítsük szerencsétlen tartozásunkat az elhunyt felé, aki már semmit nem érzékel.
Utószó –
A halottak napja…
Valamikor… régen, ez csak a katolikus családokban volt ünnep. Gyertyákat gyújtottak, felvirágozták a temetőket. Később, fokozatosan elterjedt szokásként a halottak napja. Észre sem vettük, egyik évről a másik évre, Kisgéresben is ünnep lett, gyertyafényes ünnep. Különösen igaz ez, amióta sokan, nagyon sokan elkerültek, elköltöztek a faluból, messze-messze tájakra. Aki elkerült és nemigen jár vissza, ha máskor nem, halottak napján azért többnyire itt van!
Lám, a halottak vonzereje erősebb, nagyobb az élőknél. Testvért, szülőt meglátogatni, – szülőfalut elmulasztható dolog -, de a halottakhoz olykor-olykor mégiscsak el kell menni! Meg kell állni a fejfák, a sírkövek mellett egy pillanatra, esztendőről, esztendőre. Megállni, és letenni egy szál virágot a sír földjére.
Annak a falunak, annak a mezőnek, annak a temetőnek, annak a földnek, amelyből mi – Kisgéresben születtünk-vétettünk. És amely földdé leszünk mindnyájan, akiket itt temetnek el.
Meg kell állni a sírok mellett, és végig kell, hogy gondolja az ember az életét.
De nemcsak a magáét! A másét is! Mindnyájunkét!
Egyszer egy évben meg kell ezt tenni!
Elszámolni önmagunkkal, valamikori hozzátartozóink lelke előtt. Mert bár az a lélek már nincs, de valami minden halottból életben marad!
Egy gondolat, egy mozdulat, egy élő fa, egy ház, amelyet két dolgos kéz épített, egy valamikor jól megszántott darab föld. Ezekbe megy át az ember lelke a halála után és velünk is marad. Ezek előtt a lelkek előtt kell megállnunk.
Ez az egész könyv is – szülőfalum könyvecskéje, egy csokorba gyűjt mindent: Kisgéres. Hagyományok, emlékek, szokások Kisgéresben -, valahogy egy ilyen megállás szeretett volna lenni…
Tisztelet a szívem-lelkem mélyéből, a szülőföld, a valamikori Kisgéres lakói előtt… annak a nagyon kis falunak a lelke előtt… annak a tenyeremre vehető falunak minden füve, fája, bokra, madara, virága előtt… szerettem volna alázatosan fejet hajtani.
Molnár Malvina
