Ma szembejött velem egy fantasztikus kép az interneten. Nem híres festmény, mégis egy remekmű.
Egy kép, ami mindent magába foglal. Múltat, jelent, de jövőt is.
A nagymamámnak is pont ilyen kályhája volt. A régi, híres jó “smederevac”, amire ma is sokan sokan nosztalgiával gondolnak, és ha lehet újra beszereznek.
Sokszor elnéztem, ahogy a széken ülve mesterien csiszolja a tüzet, közben megtervezi a napi feladatait, vagy már előre a holnapit.
Közben megtöltötte a nagy kék fazekat vízzel, hogy később onnan meregessen kávéhoz, főzéshez, mosogatáshoz, kézzel való mosáshoz, vagy épp egy szertartásos hajmosáshoz.
Nagyon szerette, amikor megmoshatta a hajam, olyan igazi régies módszerekkel, én pedig egyáltalán nem bántam…
Azután száradtak a törölközők, zoknik, zsebkendők a kályhán, végül szép lassan kialudt a tűz is.
Kivéve, amikor hajában sült krumpli volt a vacsorai kívánság, bár az reggelire is sokszor az volt.
Nem mindig a krumpli miatt, hanem mert közben voltak a jó beszélgetések, élmények nevetések.
Sajnos már nem él a nagymamám, nincs meg a kályha, kék fazék…
De a kályhacsőből előbújó szivecskék igen…
Az üzenetük és az értékük itt maradt.
Hiszem, hogy nem véletlenül, Bálint-napkor jött elém ez a kép.
Megállít, és elgondolkodtat.
Az időnk véges, ezért tanuljunk meg szeretni, megbocsátani, és élni, úgy, hogy utubk végéb ne csupán tárgyak, hanem fény maradjon a világban.
Fekete Annamária
Képforrás: Internet
