A szabolcsi zsinat (1902) kötelező ünnepek közé sorolta. A régi rómaiak Mars anyjának tiszteletére, minden ötödik esztendőben égő fáklyákkal és szövétnekekkel járták a határt e napon. A kereszténységben égő gyertyákkal kerülték a szentegyházat, néhol a határt is, ünnepelve, hogy Mária „világos”, mentes a bűntől; ünnepelték a gyertya példázatával is: a gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a visz alatt lévő bél, az ő ártatlan szentsége. A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másokat szolgáljon.
A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, ennél gyújtották meg aztán a gyertyát. A félegyháziak a gyertyát „máriagyertyának” nevezik. Simeón és Anna templomban bemutatott Jézust (akiről immár nem csak hallottak, hanem meg is „tapinthatták”!, a világ világosságának nevezte, ennek jelképe a szentelt gyertya, amely foganatos égi háború, villámlás, jégeső és gonosz kísértése ellen. Kevés olyan katolikus paraszthajlék akad, ahol manapság is meg ne volna a szentelt gyertya. Régebben a sublót, vagy láda fiában tartották, vagy halványkék szalaggal átkötve a falra akasztották, némely helyen a szent sarok, a házi oltár éke volt. Főképpen vihar idején gyújtották meg s imádkoztak mellette, de égett vízkereszti házszentelésnél is.
Szegeden azt tartották ha nem alszik el a gyertya, akkor jól mézelnek majd a méhek. Ezen a napon végig söpörték a kaptárakat a kiszombori méhészek; asszonyaik pedig a szentelésből hazatérve a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy békesség legyen a háznál. A hajdani szegediek különösen fontosnak tartották a hétszer szentelt, továbbá a „kilencedes”, kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszüző szerepét. Azt tartották, hogy a világ végén 3 napig sötét lesz, csak a hétszer szentelt gyertya világít majd; ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.
Göcsejben felpuffadt gyomrú beteg köldökére egy darab égő gyertyát helyeztek, s üvegpohárral leborították; elalvó lángja kiszívta a betegséget. Némelyek torok fájás ellen nyeltek belőle egy darabkát.
A piricsei görög katolikus gazdasszony tehénelléskor égő szentelt gyertyát visz az istállóba.
Tápén az új ház fundamentumába boldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raktak, és sót szórtak. A gyertyát a régi szegediek az épülő házba falazták. Itt is gondolhatunk a régi emberáldozat kiváltására. A privigyei szlovák néphit szerint a kisgyermek hamar megtanul beszélni, ha a szentelt gyertyából egy picinykét a nyelve alá tesznek.
A szentelt gyertya végigkíséri és oltalmazza a hívő embert egész életén át. Bácskai hagyomány szerint, amíg kereszteletlen gyermek anyjával a „boldogasszonyágágyában” fekszik, karjára vagy pólyájára olvasót kell kötni, s fejénél szenteltgyertyának kell égni, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék. Szülés és keresztelés között szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a gyermekágyas asszony magzatával feküdt. Az „egyházkelő” (avatás) a régi szegedi anya gyermekével, kezében égő gyertyát tartva körüljárta az oltárt. A régiségben a haldokló ember kezébe is égő szentelt gyertyát adtak: lámpással mehetett így a lélek az örök életnek mennyegzőjébe. A hozzátartozók égő gyertyával körül is járták az ágyat, „megkerülték”, elzárták a leselkedő gonosz elől.
Fertővidék asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja az utat a haldoklónak, füstje pedig távoltartja a gonoszt, s addig kerülik gyertyafénnyel körül az ágyát, amíg a lélek el nem száll a testből, segítik annak „hazatalálását”.
A mohácsi sokácok egy köteg gyertyát szentelnek, s minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik és meggyújtják; lángját a gyerekek fejéhez tartják, fejfájás ellen. A bánáti bolgárok a szentelt gyertyák kötőszalagját gyerekeik ingébe fűzik betegség ellen. Vigán fiú gyerekek nyakára, lányok hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik; nagyszombatig viselik, utána elégetik.
Régen a házban Gyertyaszentelő Boldogasszonykor a tüzet mindenütt eloltották, és az új, megszentelt tűzzel gyújtották meg újra. Az észteknél Ilku isten tiszteletére rakott tavaszkezdeti tüzet e napon, még ma is dörzsöléssel élesztik.
Ezen a napon jön ki a medve a barlangjából, ha árnyékát meglátja, visszamegy, hosszú lesz még a tél.
(Molnár V. József – Kalendárium)
Képforrás: Fra Bartolomeo festménye (1516)
