Az öt asszony

A kilencvenes évek elején a politikai háború magával hozta a nagy inflációs időszakot, megkeserítve az emberek életét. Akkoriban szinte mindenki milliomos és billiomos volt, viszont azok a bankók még egy kis pohár tejfölre sem voltak elegendők. Az üzletek előtt, hosszú feltorlódott sorban álltak az emberek, várva, hogy megérkezzen az olaj és a cukor. A polcok üresek voltak, ha pedig mégis akadt valami árú, akkor megfizethetetlen volt. A pulton, a kassza mellett egy nagy füzet hevert, melyre vastagon rá volt írva, hogy HITELEK. Fehér lapjain személynevek, árucikkek, árak, dátumok és aláírások virítottak, amit néha egy rázuhanó könnycsepp maszatolt el.

Édesanyám akkor már egyedül nevelt minket. A napi terhei mellé, aggodalommal társult a gondolat, hogy a hegedűtanárt és a mosógépet is ki kellett valamiből fizetnie, így a legjobbkor adódott a lehetőség, hogy egy munkatársnője szüreti munkára keresett asszonyokat. Szabadságukat kikérve, öten összefogtak és szeptember végén, egy hűvös estén, 11 óra tájban útnak indultak Magyarországra.

– Na, akkor indulhatunk lányok? – kérdezte Ilonka.
– Mehetünk! – válaszolta a többség, miközben fészkelődtek az ülésen.
– Az autóval minden rendeben van, úgyhogy nyugodt utunk lesz, és hajnalra már ott is leszünk. -tette még hozzá Ilonka. Mellette ült Irén, hátul pedig Ica, Piroska és édesanyám.

Miközben zötykölődtek a kátyús utakon, a távoli falvak, mint lepottyant égi csillagok ráhímezve a fekete vászonra, törték meg a sötétséget. Az autóban csend volt, de lelkükben egekbe sóhajtó fohász, mellyel a jó Istent kérlelték, hogy távollétükben vigyázzon a szeretteikre. Néha kezükkel letörölték a párás ablakot, ami tükrében fel sem tűnt a szemükből előbújó könnycsepp, mely arcukon olyan gyorsan szaladt végig, mintha ott sem lett volna.

Édesanyám távollétében, nővéremmel apai nagyszüleinknél voltunk, akik szüleink válása után is, mindég szeretettel gondoskodtak rólunk. Sok időt töltöttünk náluk, és mindég jókat játszottunk hol az udvaron, hol az utcán a többi gyerekkel. Este a holdfénye lágyan belopódzott az ablakon és körbe rajzolta a szobában levő tárgyakat, mi pedig a dunyha alatt lapítva hallgattuk mamám esti meséjét, melyből egy soha sem volt elég, mindég ráadást kértünk. Végül a fali óra kattogó hangjára álomba szenderültünk.

Közben az asszonyok közeledtek Bajára, ám a város előtt, az autó vacakolni kezdett.
– Mi történik?… Ez meg mi?… Mi lett? – kezdtek nyugtalankodni az asszonyok.
– Azt hiszem, hogy kifogyott a benzin…pedig pontosan kiszámoltam…nem értem…-mondta Ilonka.
– Akkor most mi a fenét csináljuk?

Lehúzódtak az út szélére, majd kipattanva az autóból, gyorsan rágyújtottak. A nagy pöfékelés közepette ideges állapotukat fel váltotta a kész komédia helyzete és mindenen, mint a gyerekek úgy rötyögtek, hogy majd bepisiltek.

-Stoppoljunk! Kati, kezd Te!
Édesanyám próbálkozása nem járt sikerrel.
– Na, majd Én!- mondta Irén, aki félelmet nem ismerő, magabiztos asszony volt.

Lazán kisétált az út közepére és két karját a magasba feje fölé emelve, utána leeresztve, szinte repülő mozdulattal integetni kezdett. A következő teherautónak nem volt kec-mec, kénytelen volt akarata ellenére megállni, mivel Irén rendíthetetlenül állt az út közepén, mint aki odakötött. Előkotortak egy vontató kötelet és a következő benzinkútig behúzták őket. Tankolás után hajnalok hajnalán kizörgetve a gazda fiát, útba igazítást kértek, és a kora reggeli órában már ott is voltak a Baja melletti borfeldolgozó üzemnél. Az öt asszony ott állt a szitáló esőben és csak pislogtak mindenfelé a nagy birtokon, de egy lelket sem láttak sehol.

– Hát, ha már itt vagyunk, kezdjünk neki…- javasolta Ilonka.
– Hol lehetnek a puttonyok!?
– Puttonyok? Francokat! Jók lesznek azok a vödrök is, ott ni!

Majd ki mit talált, vagy vitt magával otthonról, kést, metszőollót, kezükbe vették és be álltak egy-egy szőlősorba. Beszélgettek, nevetgéltek, néha meg-meg álltak, de közben szépen haladtak a munkával.

Délután négy óra körül arra figyeltek fel, hogy a sor elején zúgolódnak a munkások. Közelebb mentek és csendben figyelték a történéseket. Mint kiderült, nagyobb bérért ment a vita. 70 forintos órabér helyett 100 forintos órabért próbáltak kikövetelni maguknak.
– Halljátok, ha nekünk három hétig biztosít munkát, akkor mi elvállaljuk a 70 forintos órabért?- kérdezte édesanyám.
– Naná, hogy el…-válaszolta rögtön Ica.
– De ki mondja meg a gazdának?

Ott tanakodtak, hogy ki szólítsa meg a gazdát, aki idő közben felfigyelte rá, hogy az öt asszony nagyon pusmog valamin, és odalépett hozzájuk.
– Mondják Hölgyeim.
– Nézze, Uram. Mi ma másfél konténer szőlőt leszedtünk.
– Az nem lehet igaz!- vágta rá a gazda, beléjük fojtva a szót.
– Dehogynem, ha nem hiszi nézze meg- mondta Piroska, kissé felháborodva.
-Maguk öten?
-Igen, és arra gondoltunk, hogy ha nekünk három hétig minden napra tud munkát biztosítani, még esős időben is, akkor mi megelégszünk a 70 forintos órabérrel.- szaporázta a szavakat édesanyám.

A gazda csak nem akarta elhinni a hallottakat. Beült a BMW-be és nem törődve azzal, hogy a megáztatott lepelhomokban néha küszködtek az autó kerek, nyomult kifelé a szőlősbe szemügyre venni azokat a konténereket. Kalapját levéve, fejét simogatva, csodálkozva vizslatta a leszüretelt szőlő mennyiséget. – Hát…akkor ezeket a Vajdaságiakat érdemes megfogadni. Nagyon jól dolgoznak…dehogy nők így dolgozzanak!?…

Feleségével ágyneműt hozatott az öt asszonynak, akik kis szöszmötölés után már hozzá is szoktak szálláshelyükhöz, majd meleg zuhany után, fáradtan zuhant fejük a puha párnára.

Abban az évben gazdag termést adott az Isten, csak éppen munkást mellé nemigen. A meglevő kevés közül is akadt olyan, aki csak akkor ment dolgozni amikor viszketett a torka, majd a napi bért borra cserélve leöblítette a viszketegséget, és még ki nem újult a problémája, addig meg sem közelítette a szőlősorokat. A gazda kénytelen volt a kapcsolatai által a hadseregtől segítséget kérni. Napi rendszerességgel ment is egy tiszt pár katonával, akik segítettek a munkálatokban.

Egy reggelizés alkalmával, mikor már az öt asszony a sokadik margarinos kenyeret fogyasztotta, a másik asztalnál a tiszt odafordult a katonáihoz, és így szólt: – Lassan fejezik az asszonyok a reggelit és utána mehetünk…
– Várjon még! Most következik a desszert.- mondta Irén.
– És az mi lesz?- kérdezte a tiszt.
– A változatosság kedvéért margarinos-lekváros kenyér-válaszolta kuncogva.

A három hét alatt 25 doboz fél kilós margarint megettek. Nekem kevesebb is elég volt, hogy egy életre megutáljam, mivel itthon is az volt a minden napi kenyérre kenhető. Pirítós kenyér üresen vagy margarinnal, mellé tea. Annyira untuk, de hát, az volt és annak is örülni kellett. A katonák megsajnálták az asszonyokat és következő nap egy zsák almával és fél zsák különböző konzervvel lepték meg őket, amit nagy örömmel fogadtak. A gyümölcsöt időközben elfogyasztották, a konzerveket maguk közt elosztották, és mindenki félre tette, hogy jó lesz majd otthon a gyerekeknek. Onnantól kezdve jó sora volt az öt asszonynak. Szorgalmuknak és részben kicsit a szánalomnak is köszönhetően mindenki igyekezett kedvükbe járni. Olykor még az üzleti ebédek után is csurrant-cseppent valami számukra. Időközben a konyhán kisegítő munkásra volt szükség. A munkára Icát javasolták, mivel állapotos volt, és bent az épületben kedvezőbb körülmények voltak egy várandós anyuka számára.

A szüret közben ment, mint a karika csapás. Az asszonyok tenyerébe szinte ugrottak a fürtök, hamar teltek a vödrök, a katonák pedig néha alig győzték üríteni a termést a konténerekbe. Néha nótaszó és kacagás zengte be a tájat, máskor pedig gondolatukba belemerülve, némán csipegették a szárról a fürtöket. Olyankor csak a metszőolló kattanása vágta meg a csendet és riasztott ki egy-két megpihent madarat a tőkék közül. Nehéznek nem volt mondható a munka, de azért fárasztó volt. Olykor úgy érezték, hogy csak eleje van a szőlősornak, vége viszont nincs. Este fáradt pillájukat lehunyva kugli szőlőszemeket láttak, ami alkalmanként még álmukba is belegurult. A gazda nem bánta meg döntését. Elégedett volt a munkájukkal és minden este megjutalmazta őket egy demizson kékfrankos vörösborral, amit éjfélig bekóstoltak és utána könnyebben jött az álom.

Körülbelül egy hét múltán iszonyatos honvágy lett úrrá rajtuk. Szerették volna tudni, hogy vannak az otthoniak, és hogy minden rendben van-e. A gazda jóságának köszönhetően végül mindenki haza telefonálhatott. Égtek a vonalak ,vagyis csak égtek volna, mert mind süket vonalat kaptak. Azon az éjjel nem jött az álom a szemükre, még a kék frankos sem segített. Minden gondolatuk otthon volt, hogy vajon mi lehet otthon és miért nem tudtak haza telefonálni. Reggel újra próbálkoztak, de ismét sikertelenül. Könnyeiket törölgetve egyszer csak valakinek eszébe jutott, hogy hát, a körzet szám lemaradt a tárcsázáskor. Édesanyám apáméknak telefonált Pestre, hogy valahogy szóljon haza, hogy vele minden rendben van, és szóljon neki vissza, hogy mi van a kis lányokkal. Nagyszüleimnek nem volt vezetékes telefonjuk, de jó is volt ez így, mert a hangját meghallva, biztos nehezebb lett volna a távollétét elviselnünk.

Még most is ha vissza emlékszem a három hét, három hónapnak tűnik. Lassan múlt ott is, és itt is az idő. Míg nem egy reggel azt mondta mamánk, hogy az nap érkezik anyukánk haza. Sehogy sem akart múlni az idő. Csiga lassan kúszott az óra mutatója, de nagy nehezen eljött az idő, mikor azt mondta mamánk, hogy lassan indulhatunk ,mivel anyukánk megérkezett. A kis köz földes útján, futóléptünk nagy porfelhőt kavart, majd a dombról lefelé haladva alig érte talpunk a talajt, szinte szálltunk a lejtő lendületétől. A völgyből felfelé viszont már lihegve, zihálva kúsztunk a domb tetőre, de jobbra fordulva már ott is voltunk az utcánkban. Az udvarba lépve a nagy sietségben már a kaput becsukni nem volt időnk, azt amúgy is elintézte a szél, és a nagy csattanásra anyu már ott is volt a bejárati ajtónál.
– Anyuci!- kiáltottam- Úgy hiányoztál! Végre itthon vagy…
-Ti is nagyon hiányoztatok nekem- mondta elcsukló hangon és hosszan átölelt, majd össze puszilgatott bennünket. Szemével gyorsan végig vizsgált minket, mint aki azt nézte, hogy meg van e mindenünk.
– Gyertek, mutatok valamit-mondta mosolyogva és már mentünk is be a nappaliba, ahol a kis asztal tele volt pakolva mindenféle ennivalóval. Volt ott margarin, konzerv, tészta, pezsgőtabletta, keksz és már nem is tudom mi minden még.
-Anyu, engem ez nem érdekel, csakhogy végre itthon vagy…-és ugrottam újra karjaiba. Az nap édesanyám árnyéka voltam, bárhová ment követtem és egyre csak azt kérdezgettem:
-Anyuci, ugye nem mész el többet?
Ő pedig azt felelte:
-Nem gyerekem, mostmár mindég itt leszek veletek….

Kerekes Heléna